5. fejezet

Sziasztok kedves Olvasók!
Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig nem hoztam fejezetet de szinte alig van idő a történeteimre - ami miatt nagyon rosszul érzem magam. Mint már olvashattátok mostantól hétvégén fogom hozni a fejezeteket - nem ígérem, hogy minden hétvégén lesz új. Na de nem is húzom tovább az időt, itt van a fejezet, remélem elnyeri a tetszéseteket!
Kommentelni, pipálni és feliratkozni még mindig szabad!

xx, Jennii T.

-Sokkal borzasztóbbra számítottam. - kortyolt kávéjába Daph az utolsó szóbeli érettségink után, a suli közelében lévő Starbucksban. 

-Ha ezt tudom nem tanulok ennyit. - nevettem fel halkan.

Mióta Daphnie-val kibeszéltünk mindent a képességemről sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. 

Egy magas, barna hajú és barna szemű fiú lépett be az ajtón. Szinte rögtön megakadt rajta a szemem. Fekete pólót viselt, amin keresztül hibátlanul látszódtak izmai, Körülnézett a kávézóban, majd rajtam állapodott meg tekintete. Egy örökkévalóságnak tűnő percig csak néztük egymást míg én zavartan a kezemre nem pillantottam, ami a poharat szorította. 

-Ez meg mi volt? - bújt közel hozzám barátnőm, hogy csak én halljam, amit mond. 

-Micsoda? - néztem rá értetlenül, mint aki nem tudja miről van szó, miközben nagyon is tudtam, miről beszél.

-A szemezés a magas barnával. - vigyorgott.

Egy vállrándítással elintéztem a dolgot, de félénken ismét az ajtó felé pillantottam. Még mindig ott állt és pásztázta a tömeget, mintha keresett volna valakit.

-Hallgass bele a fejébe! - suttogta Daphnie.

-Mi?! Nem! - tiltakoztam a kelleténél kicsit hangosabban, aminek következménye képen pár kérdő pillantást kaptam. 

A "magas barna" arcán egy hatalmas mosoly terült el majd egy körülbelül tizenhat éves szőke lányhoz sétált és megölelte. Csalódottan fújtam ki a levegőt és a körmömön lévő halvány rózsaszín lakkot kezdtem kapargatni. 

-Barátnője van. - mondtam ki hangosan azt hiszem inkább csak magamnak. 

-Nem hinném, hogy a barátnője. Inkább úgy néz a kis csajra, mint a húgára.

-Aha. - mondtam unottan. 

-Na gyerünk, hallgass már bele valamelyik fejébe. Tuti kiderül, hogy ki is a lány valójában. 

-Nem! - tiltakoztam ismét - Amúgy sem tudok olyan gondolatokra koncentrálni, amiket még nem hallottam vagy aminek nem ismerem a tulajdonosát. 

-Oké, akkor ezt megfogod tanulni és szépen kamatoztatni fogjuk. 

-Mi van? - szinte felsikítottam, amivel ismét sikerült felhívom magamra a figyelmet. 

-Na jó menjünk, mert az emberek kezdenek itt hülyének nézni. - összeszedte cuccát majd kirángatott a kávézóból. 

Utoljára még sikerült elkapnom a "magas barna" tekintetét, amitől összeszorult a gyomrom és szívem hevesebben kezdett dobogni. 

-És, hogy tervezed ezt az egészet? - néztem felhúzott szemöldökkel barátnőmre.

-Azt még nem tudom. - torpant meg kicsit, majd hatalmas vigyorral az arcán sétált tovább - Majd kitalálom.

-Daphnie én ezt nem akarom! - nyafogtam.

-Fejlesztened kell a képességed! 

Attól függetlenül, mennyit meséltem neki a gondolatolvasás hátrányairól, Daphnie nagyon oda volt érte. 

-Nem! Eleve utálom ez az egészet, nem akarom még fejleszteni is.

-Élvezhetnéd egy kicsi! - csapott karomra. - A hasznodra is válthatnád.

Szemeimet forgattam miközben egymásba karolva sétáltunk Grafton utcáin. 

-Tudod már kivel jössz a tavaszi bálra? - hozta fel ismét a témát, amiből már kezdett elegem lenni.

Mivel nem érkeztek meg időben a díszek és egyéb dolgok, amivel felaggathatták volna a tornatermet elhalasztották a bált érettségi utánra. 

-Daphnie. Nem fogok elmenni a bálra, ezt már milliószor elmondtam. Ráadásul nem is értem már miért úgy reklámozzák, hogy tavaszi bál, mikor már nyár van. - akadtam ki. 

-De el fogsz jönni! Keresünk valakit, aki megérdemel téged és, aki nem hülye. Na meg persze olyat, aki helyes. A neve miatt meg ne nekem reklamálj, arról nem én tehetek. 

-Nem hagyhatnánk ezt a bálosdit? Kezdek tőle kikészülni.

-Akkor is el fogsz jönni. - durmolta orra alatt.

Hiába ellenkeztem tudtam, hogy végül úgy is ott leszek a bálon, hiszen amit Daphnie a fejébe vesz, az általában úgy is van.
Már majdnem Daphniék házánál voltunk, amikor észrevettük, hogy a szülei kint állnak az utcán és veszekednek.
-Hát ott meg mi folyik? - ráncolta homlokát barátnőm és szaporábbra vette lépteit.
Szinte már mindketten futottunk.
-Undorító szemétláda vagy! Hogy tehetted ezt velem és a gyerekekkel?
Mi csak álltunk szótlanul, nem tudtunk mit mondani. Teresa és Peter pedig észre sem vettek minket.
-Tűnj el innen! Tűnj el a házamból! - kiabált sírva Teresa.
-Anyu, mi van? - szólalt meg végre barátnőm, könnyei pedig lassan szabad utat találtak maguknak.
Hirtelen mindkettejük ránk nézett. Fájdalmas volt a tekintetük, nem akarták, hogy a lányuk végig nézze ezt a jelenetet.
-Daphnie. - szólalt meg apja fájdalmasan de nem tudott többet mondani.
-Lányok, kérlek menjetek be! - Teresa próbálta hangjában leplezni az idegességet, a szomorúságot és a kétségbeesettséget.
-Nem! Nem megyünk be addig, míg el nem mondjátok mi folyik itt.
-Daphnie! - rivallt rá lányára a kisírt szemű anya úgy, mint még soha.
Megfogtam Daphnie kezét és a bejárat felé kezdtem húzni.
-Gyere! - mondtam neki halkan.
Peterrel néztek farkasszemet. Már majdnem bent voltunk mikor Kaiden és Cole rontottak ki a házból és rohantak apjukhoz.
-Apu, hova mész? - kérdezte Kaiden már sírva.
-Lányok, vigyétek be a fiúkat légyszíves!
-Kaiden. Cole. Gyertek! - szólalt meg Daphnie és elindult a két említett kisfiú felé.
-Nem, én apuval megyek! - sírt Cole.
-Nem mész! Gyerünk befelé! - parancsolt rá Daph.
Peter leguggolt hozzájuk, megölelte őket és még mondott is nekik valamit, amit nem hallottam. A két kisfiú nehezen, de elengedték apjukat.
-Menjetek be mindannyian, mindjárt megyek én is. - Teresa hangja olyan szomorú volt, hogy még az én szívem is belefájdult.
Mindannyian bementünk a házba és a nappaliban vártunk. Soha nem volt még ilyen fagyos a hangulat a Fazer család házában.
-Mire gondolnak? - súgta nekem Daphnie.
Sóhajtottam egy nagyot. Nem pont akkor akartam ellenkezni vele. Leeresztettem pajzsomat.
,,Istenem, mi lesz a gyerekekkel és velem?" - Teresa gondolatai voltak a leghangosabbak.
,,Nem akarom elveszíteni Őket." - Peter gondolatai kétségbeesettek voltak.
-Na? - nézett rám hatalmas kék szemeivel.
-Anyukád azon gondolkozik mi lesz veletek, apukád pedig nem akar titeket elveszíteni.
-Nem tudom mi történhetett. Soha nem láttam Őket ilyennek. - szipogott barátnőm.
-Minden rendben lesz. - nyugtattam bár én magam sem voltam ebben biztos.
Hirtelen belépett Teresa.
-Most már elmondod mi van?
Teresa rám nézett majd a fiúkra. Kettesben akartak maradni Daphnie-val.
-Fiúk, nem megyünk fel? Megmutathatnátok az új autópályát, amit kaptatok. - álltam fel és mosolyogtam az ikrekre.
Egy darabig csak ültek és nem tudták mit csináljanak, majd mikor egy apró bólintást kaptak anyjuktól elindultak. Teresa hálásan mosolygott rám, míg el nem tűntem a fiúkkal.

-Apám megcsalta anyámat. Érted? Apu. - sírt mellettem Daphnie.
-De ez biztos?
-Apu itthon hagyta a telefonját a nő meg felhívta. Persze anyu vette fel. Ahogy apu haza jött anya kérdőre vonta. Természetesen tagadott mindent de...
Fogalmam nem volt, hogy mit mondhatnék.
-Egy másik nőt választott helyettünk. Soha nem fogom megbocsátani neki. - szipogott.
-De nem tudhatod miért tette.
-Nincs olyan ok, ami mentesíthetné. Anyu mondta, hogy egy ideje már nem volt olyan a házasságuk, mint régen. De anyu helyre akartam hozni, próbálta. - tört ki ismét könnyek között.
-És most hogyan lesz tovább?
-Nem tudom. Még anya sem tudja annyira friss neki ez az egész, bár azon sem csodálkoznék, ha elválnának. Apu megérdemelné.
-Ne mondj ilyet! Bármit tesz Ő az apád és az is marad. Az, hogy anyukáddal már nem jöttek ki olyan jól nem az Ő hibája. Az érzéseket nem lehet irányítani. Persze ez akkor sem jogosítja fel arra, hogy ezt tegye de ettől függetlenül téged és az ikreket ugyanúgy szeret.
Hosszú percekig egyikünk sem mondott semmit.
-Felhívom Seant, elmondom neki mi történt. - állt fel telefonjáért.

Már egy hete vége volt minden hajcihőnek a sulival és az érettségivel kapcsolatban. Míg más velem egy korúak megállás nélkül buliztak és kipihenték a suli fáradalmait, addig én megállás nélkül dolgoztam, hogy ki tudjak fizetni mindent.
-Adele! Új vendég a hatosnál! - kiáltott munkatársam Sam, mire én fejvesztve rohantam az említett asztalhoz.
Két tizenhat év körüli lány ült az asztalnál. Míg Ők azon tanakodtak mit igyanak, én addig szemügyre vettem az apró helyiséget, ami most tele volt a tizenéves fiatalokkal, akik megállás nélkül beszélgettek és nevettek. Hirtelen megakadt a szemem egy szőke lányon, aki nagyon ismerősnek tűnt. Pár másodperc elteltével rájöttem, hogy ugyanaz a lány volt, mint akit a magas barnával láttam. Fogalmam sincs meddig bámulhattam de rám kapta tekintetét, amitől én zavarba jöttem és a vendégeimre kezdtem koncentrálni.
-Sikerült már választani? - kérdeztem a lányokat, mire hevesen bólogatni kezdtek és leadták a rendelésüket. Miután leadtam a pultosnak a kis cetlit, amin a rendelés állt csak álltam és vártam. Közben feltűnt, hogy akaratlanul is a szőke lány asztala felé leskelődöm.Néhány másodperc után ismételten rám nézett, a vele szemben ülő fiú - aki idők közben csatlakozott hozzá - megfordult, hogy szemügyre vegyen. Abban a pillanatban viszont, ahogy a szemembe nézett elvesztem. A "magas barnával" szemeztem, megint. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem az övétől, akármennyire is szerettem volna. Kissé megrázta a fejét majd hátat fordított nekem.
Rám jött a sírógörcs és nem voltam benne biztos, hogy vissza tudom tartani előkívánkozó könnyeimet.
-Sam, át tudnád venni a hatost? Nem érzem jól magam. Muszáj kimennem pár percre. - mentem oda kolléganőmhöz miközben próbáltam elrejteni remegő kezeimet.
-Persze, menj csak! - nézett rám aggodalmas tekintettel. - Átveszem. - simította meg a vállam majd ment is.
A személyzetnek szánt ajtó felé vettem az irányt. Szaporán kapkodtam apró lábaimat, miközben azon kattogott az agyam, hogy mi történik velem. Ahogy kinyitottam az ajtót rögtön Ian-nek ütköztem, aki valószínűleg éppen jött váltani a pultost. Anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki, kikerültem és kiléptem a szabad levegőre. Hátamat a falnak döntöttem, szemhéjamat összeszorítottam, de ezzel sem tudtam megakadályozni, hogy a könnyek ne induljanak el szememből. Nem tudtam miért van rám olyan furcsa hatással az a fiú. Nem ismertem, azt sem tudtam ki Ő. De, ahogy a szemembe nézett úgy éreztem mintha ezer pillangó repkedne a hasamba. Arra gondoltam, hogy ez az egész nem velem történik. Csak álltam és próbáltam lenyugtatni magam, miközben az eget néztem, ahol a Nap már az felhők alatt bóbiskolt. Hallottam, ahogy nyílik a személyzeti ajtó. Nem igazán törődtem vele, mindaddig amíg meg nem hallottam a hangot, ami ahhoz a személyhez tartozott, akinek még a nevétől is kiráz a hideg.
-Adele, jól vagy?
-Persze, csak most szeretnék kicsit egyedül lenni. - próbálkoztam, hátha veszi a lapot idegesítő, már-már zaklató munkatársam.
-Jobb, ha kibeszéled magadból. - próbálkozott ismét Ian.
-Nincs miről beszélnem. Egyszerűen csak nem érzem jól magam és ennyi. - egyre közelebb jött, amitől kezdtem kicsit feszülten érezni magam.
-Segíthetek azon, hogy jobban érezd magad. - lépett elém.
Remegni kezdtem szavai hallatán. Jobb kezét lassan felemelte majd végig simított vele arcomon. Kirázott tőle a hideg és nem jó értelemben.
-Mi a francot csinálsz? - kérdeztem tőle remegő hangon, miközben eltoltam magamtól a kezét.
Undorító vigyor ült ki arcára, amitől még jobban félni kezdtem.
-Csak segítek. - mondta nyájas hangon.
-Nincs szükségem a segítségedre. Csak hagyj békén! - löktem el magamtól.
Próbáltam ott hagyni és vissza menni a kávézóba, de akkor megragadta a karomat és a falhoz nyomott nem túl gyenge módon. Ahogy a hátam a kemény, hideg téglának ütődött felszisszentem.
-Azt hiszed ilyen egyszerűen leléphetsz?! - szűrte fogai közt, miközben még mindig erősen a falnak nyomott. - Eddig mindig leléptél, mindig visszautasítottál de most már elég volt.
Egyik kezével végig simított oldalamon.
-Undorító vagy.
-Te meg dögös.
-Engedj el! - megtaláltam hangomat így már erőteljesebben rá tudtam szólni.
-Nem sokára bébi, nem sokára. - morogta, majd nyakamat kezdte csókolgatni.
El akartam lökni, küzdöttem ellene de erősebb volt mint én, így esélyem sem volt.
-Engedj már el! - ordítottam, mikor egy pofon csattant az arcomon.
-Fogd be a szádat, ha azt akarod, hogy kíméletes legyek!
Szemeimet marni kezdték a könnyek.
-Engedj el! - kiáltottam még egyszer abban a reményben, hogy hátha valaki meghallja.
Ekkor viszont ismét a csípős érzés uralkodott el arcomon.
-Azt mondtam, hogy kussolj! - szinte már morgott.
Befogta a számat és folytatta azt, amit abba hagyott. Néhány percig még próbáltam szabadulni de aztán beláttam, hogy semmi értelme így sírva tűrtem az undorítóbbnál undorítóbb tetteit.
Magamban fohászkodtam, hogy valaki jöjjön ki és segítsen. Arra nem számíthattam, hogy a járó kelők közül bárki segítsen mert a kávézó háta mögött egy sikátor volt, ami pont a város legnyugodtabb utcájából "nyílt".
Ian keze lassan becsúszott a pólóm alá, én pedig ismét megpróbáltam szabadulni; sikertelenül.
Hallottam, ahogy kicsapódik az ajtó, majd már csak azt vettem észre, hogy Ian elterül a földön. Ijedten és remegve néztem körül, hogy ki lehetett a megmentőm. Megakartam köszönni, viszont mikor megláttam, hogy ki is volt az nem tudtam megszólalni. A magas barna - kezdett idegesíteni, hogy nem tudom a nevét - állt előttem. Csak álltunk és néztük egymást.
-Köszönöm. - szólaltam meg miután nagy nehezen erőt vettem magamon.
Ő csak bólintott majd sarkon fordult és visszament a kávézóba.
-Adele! - hallottam meg Sam kétségbeesett hangját, majd két másodperc múlva meg is jelent.
Mikor meglátta Ian-t a földön kiterülve szinte lesápadt.
-Mi történt? - jött oda hozzám és tette kezét vállamra.
-Csak kijöttem, aztán Ian is és erőszakoskodni kezdett. Én próbáltam... - hadartam de Sam a szavamba vágott.
-De már minden rendben. - húzott magához és ölelt meg, ami nagyon meglepett de jól is esett. - Ki volt az a fiú? Csak kirontott az ajtón aztán mikor visszajött azt mondta jöjjek ki. Ismered Őt?
-Nem. - ráztam a fejem miközben azon gondolkodtam, hogy honnan tudhatta, mi történik. 

Frissek!

Sziasztok kedves olvasóim!

Tudom, hogy régen hoztam már részt, amit nagyon sajnálok! Viszont most elkezdődött a suli, ami hozza magával azt, hogy alig lesz időm bármire is. A lényeg, hogy csak hétvégén lesz fent új fejezet. Nem ígérem, hogy a mostani hétvégén vagy, hogy minden hétvégén jönnek a frissek, de a lényeg, hogy csak hétvégén lesz.
Remélem nem haragszotok meg rám nagyon.

Imádlak titeket....

u.i.: Az ötödik fejezet viszont a jövőhét közepe felé várható! 

4. fejezet

Miután hazaengedtek a kórházból  a hét hátralévő napjain nem mentem iskolába. Minden egyes nap úgy éreztem magam, mintha kimostak volna vagy mintha egy tehervonat hajtott volna át rajtam. Egész nap csak feküdtem vagy ültem és a tévében lévő jelentéktelen műsorokat néztem.
Egy éve, hogy teljesen egyedül élek de egyszer sem éreztem magam ennyire egyedül. Mióta elmondtam Daphnienak, hogy gondolat olvasó vagyok egyszer sem hívott fel. Én írtam neki vagy ezer üzenetet és körülbelül ugyanennyiszer hívtam is, de egyszer sem jött válasz. Nem akartam végleg, teljesen egyedül maradni. Megértettem Daph reakcióját teljes mértékben de mégis rosszul esett. Minden este a könnyeim és Lady társaságában aludtam el, ami már kezdett iszonyatosan kikészíteni.
Szombaton, ahogy az ebéd után tükörbe néztem elborzadtam a látványtól. Az állandó pír eltűnt az arcomról. Le voltam sápadva és a szemeim alatt is sötét karikák éktelenkedtek. Szaggatottan fújtam ki a levegőt és kócos, kusza hajamba temettem ujjaimat. Lehunytam szemeimet, ahogy hideg vízzel arcot mostam abban a reményben, hogy a kinézetem valamivel elviselhetőbb lesz. Fáradtnak és kimerültnek éreztem magam, amin még a víz sem segített.
A nappaliba érve kinéztem az ablakon és láttam, ahogy az utcán boldog emberek, velem egykorú fiatalok sétáltak. Kinyitottam az ablakot, hogy be tudjon áramlani a friss levegő. Leültem a kanapéra és hagytam, hogy a kellemes májusi szellő átjárja a helységet. Azon kaptam magam, hogy ki akarok menni. Ki akartam szabadulni a falak közül, ki a levegőre, a szabadba. A szobámba slattyogtam és az otthoni kinyúlt pólómat és rövidnadrágomat, farmerrövidnadrágra és kék atlétára cseréltem. Az előszobában magamra vettem fehér Conversemet majd kiléptem az ajtón. Miközben az emberek között sétáltam észrevétlenül kúszott a számra egy halvány mosoly. Hagytam, hogy a kellemes lágy fuvallat belekapjon hajamba és szabadon reptesse azt.
Mindazok ellenére, amik az elmúlt napokban történtek velem én is szabadnak éreztem magam. Ahogy a meleg levegő simogatta a bőrömet feltöltődtem, úgy éreztem élek. Lábaim mintha önálló életre keltek volna, úgy vittek végig a városon. Végül a parkban kötöttem ki, ismét.
Abban a percben, ahogy átléptem a nagykapun eltűnt a szabadságérzetem és helyette csak egy hatalmas görcsöt éreztem a gyomromban. Fokozottan figyeltem arra, nehogy bármilyen gondolatot meghalljak. Nem akartam, hogy még jobban lelankadjon a jó kedvem. Leültem az egyik padra és próbáltam élvezni mindent, ami körülöttem folyt abban a pillanatban. A kellemes lágy szellő még mindig jelen volt, a nap simogatta a bőrömet, a madarak vidám csicsergése pedig szinte zene volt füleimnek. Viszont bármennyire próbáltam elengedni magam nem ment, hiszen ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy lehet megint tudnék beszélni Darennel, ha Ő is a parkban van. Mint mikor egy kisgyerek nem hagyja békén az anyukáját addig míg meg nem kapja a hőn áhított játékot. Az én gondolataim is addig gyötörtek míg le nem engedtem a pajzsomat. Abban a pillanatban úgy éreztem mintha több ezer ember beszélne nekem egyszerre. Fogcsikorgatva tűrtem néhány gyomorforgató gondolatot miközben Daren hangja - jobban szólva gondolatai - után kutattam.
,,Daren, itt vagy?" - gondoltam de nem jött válasz.
Vártam, hogy valami történjen. Szabadon hagytam az elmélet, hogyha esetleg Daren megjelenne, akkor halljam. Viszont minden egyes szó, ami a fejemben visszhangzott egy tőr volt a szívembe, ami arra emlékeztetett, hogy megbántottam Daphniet.
,,Daren?" - még egyszer próbálkoztam de ismét hasztalanul.
Ujjaimat kezdtem tördelni és azon gondolkoztam, hogy vajon ha Darennek vannak barátai, akkor Ők tudják-e mire képes.
,,Tudja." - hallottam meg hirtelen. - ,,Igaz csak egy ember van, akire legjobb barátként tekintek, de Ő tudja."
,,Elmondtad neki?"
,,Igen."
Egy kicsit hosszabb csend következett én pedig azon erőlködtem, hogy visszatartsam előtörni vágyó könnyeimet.
,,Mi történt?" - kérdezte.
,,A héten történt valami amivel elárultam magam a legjobb barátomnak. Végül kénytelen voltam neki elmondani mindent. Azóta nem beszél velem."
,,Sajnálom." - hallottam gondolatait.
Kirázott a hideg ettől a szótól.
,,Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Állandóan hívom és írok neki de semmire sem reagál. A te barátodnak mi volt a reakciója?"
,,Hát...kiröhögött." - egy előbújni vágyó mosolyt sikerült visszafojtanom. - ,,Azt hitte megőrültem, alig akarta elhinni. Majd miután minden egyes szót vissza mondtam neki abból amit gondolt, elhitte."
Szerencsésnek tartottam Darent, hogy annyival megúszta, hogy kinevették.
,,A szüleid tudják?"
,,Nem. Jayen kívül senki más. Na és a te szüleid?"
Torkomban a gombóc növekedni kezdett és próbáltam nem elsírni magam a park közepén.
,,Nekem nincsenek szüleim." - válaszoltam őszintén.
Magamat sem értettem, hogy miért bízom meg Darenben vagy, hogy egyáltalán miért beszélek vele. Valamiért úgy éreztem, hogy elmondhatok neki bármit. Talán azért mert jó volt végre olyannal beszélni, aki megért. Aki tudja, min megyek keresztül. Aki olyan, mint én.
,,Hogy érted, hogy nincsenek szüleid?"
Ekkor jött el a pillanat, amikor nem akartam tovább cseverészni.
,,Ne haragudj de nekem most mennem kell." - gondoltam ki gyorsan a szavakat, majd fel is húztam a pajzsom.
Nem mentem el a parkból, hiszen az időt viszont túlságosan is élveztem.
Sokat gondolok a szüleimre de arra nem állok készen, hogy elmeséljem valakinek, hogy mi is történt velem. Akár a szüleimmel vagy a nagyiékkal. Nem álltam készen arra, hogy ismét átéljem magamban azt, amit éreztem azokon a napokon, mikor a szeretteim elmentek, akkor amikor állandóan temetéseken álltam. Igazából nem csak ezért nem szeretek beszélni róla. A másik ok az, hogy mikor a mondandóm végére érek megkapom azt a szót, amit utálok...
Sajnálom. Soha nem akartam, hogy az emberek sajnáljanak. Nem volt szükségem senki sajnálatára. Tizenhét évesen a saját lábamra álltam; nem élek fényűző pompában sőt, de élek.
Egyik idegesítő gondolat váltotta a másikat. Még mindig nem tudtam, hogyan fizessem ki az elmaradt számlákat. Akármennyire spóroltam nem volt elég a minimálbéres fizetésem a kávézóból, a néhány dollár ami a bébiszitterkedésből jön össze és az a pénz, amit az államtól kapok azért mert még kiskorú vagyok és árva. Így első hallásra azt hinné az ember, hogy ez sok pénz. De nem tudok egyedül fenntartani egy két szintes házat, eltartani magamat és még a sulit is fizetni. Hónap végén általában még annyi pénzem marad, hogy tudjak enni. Míg másoknak az a legnagyobb problémájuk, hogy nem kapnak új ruhát vagy nem kapják meg a legújabb telefont, amit a gyártó a piacra dobott, én minden hónapban azért küzdök, hogy ne haljak éhen.
Gondolkodásomat egy lábamnak ütődő labda zavarta meg. Egy szőke, körülbelül négy éves kisfiú szaladt felém. A kezembe vettem a labdát és mosolyogva vártam a rohanó kis szőkeséget.
-Fia! - köszönt kissé pöszén. - Bocsánat, hogy megrúgtalak. - nézett rám gyönyörű barna szemeivel.
-Semmi baj! - jelenlététől akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra, amit úgy éreztem nem is tudok lehervasztani. - Van nálam valami ami a tiéd. - nyújtottam át neki a labdát.
-Köfi. - villantotta rám aranyos mosolyát majd a játékot szorongatva elszaladt.
Fogalmam sincs meddig ülhettem még a padon mikor egyik pillanatról a másikra a gyönyörű kék éget szürke felhők borították el és azok kövér, hideg esőcseppeket bocsájtottak ki magukból.
-Francba! - nyögtem fel majd nagy nehezen feltápászkodtam és lassan elindultam haza.
Minden ember szaladt az utcán, újságot tartott a feje fölé, taxit próbált fogni vagy egyszerűen csak beállt egy kapualjba és úgy várta, hogy csendesedjen az eső. Rajtam kívül csak páran sétáltak lassan és élvezték az esőt. Nem mondanám, hogy szeretem az esőt, de néha jól esik csak mászkálni és hagyni, hogy az égből szakadó víztömeg eláztassa minden porcikámat. Már csak pár utca választott el a háztól, mikor lefékezett mellettem egy kocsi. Ahogy oldalra néztem rögtön felismertem Daphnie Plurieljét.
-Szia! - köszönt ki a lehúzott ablakon.
.Szia! - pislogtam rá de alig láttam az arcomba hulló eső miatt.
-Szállj be! - nem tudtam semmi érzelmet leolvasni az arcáról és a hangjából sem szűrtem le többet.
Örültem Daphnienak mert már hiányzott de féltem a beszélgetéstől. Átbotorkáltam az anyósülés felőli oldalra és beültem Daphnie mellé. Jól esett a meleg levegő és egy pillanatra el is lazultam.
-Ráérsz? - törte meg a csendet barátnőm és gyomrom ismét görcsbe rándult.
-Persze.
-Akkor elmegyünk hozzád, hogy tudjunk beszélni?
Egy megkönnyebbül sóhaj hagyta el a számat. Daphnie beszélni akart velem s csak abban tudtam reménykedni, hogy a beszélgetés végkimenetele jó lesz.

-Hívtalak milliószor és vagy ezer üzenetet küldtem. - kezdtem el én beszélni.
-Tudom és sajnálom de időre volt szükségem. Nem mindennap közlik velem, hogy hé gondolat olvasó vagyok.
Egy darabig egyikünk sem szólt semmit.
-Először komolyan azt hittem, hogy megőrültél. De, ahogy a napokban gondolkoztam. - szőke haját kezdte babrálni. - Rájöttem, hogy volt egy csomó dolog, amit nem tudtam hova tenni akkor de, hogy most elmondtad ezt az egészet rájöttem, hogy miért voltál olyan fura néha.
-Nem akartam elmondani de volt néhány olyan helyzet, mikor nem tudtam mit tenni.
-Múltkor, mikor mondtad, hogy ha tudtam volna anno, hogy Sean mire gondol akkor lehet nem lennék most vele... - nyelt egyet. - Az Ő gondolatait is hallgattad?
-Igen, de csak mert nem akartam, hogy bárki bántson téged.
-Mire gondolt? - kérdezte de elcsuklott a hangja.
Szemeim megteltek könnyel. Nem másfél év után akartam elrontani a kapcsolatukat. Sőt, soha nem is akarnám tönkre tenni. Ők ketten olyan tökéletesek együtt.
-Daphnie én...
-Kérlek! Csak mondd el! - szinte már sírt.
-De ez már mindegy. Régen volt és Sean szeret téged, mindennél jobban.
-Mondd el! Ennyire kérlek csak Adele.
Vettem egy mély levegőt, majd szaggatottan fújtam ki azt és erőt vettem magamon.
-Az elején csak le akart veled feküdni. - motyogtam de tudtam, hogy hallja.
Halkan zokogott mellettem.
-Ezért akartad megakadályozni, hogy összejöjjünk?
Megfogtam kezét, ami a combján pihent.
-Igen de aztán azért álltam le a témáról, mert tényleg elkezdted Őt érdekelni és tényleg megszeretett. Azóta is ugyanúgy szeret.
-Biztos? - nézett rám könnyes szemeivel.
-Persze. Szerinted engedném, hogy bárki kihasználjon téged?
Halványan mosolygott majd megtörölte az arcát.
-Szóval most komolyan hallod mások gondolatait?
Bólintottam.
-Azt is hallod, amit most gondolok?
-Nem, mert fent van a pajzsom. - mosolyogtam aztán láttam rajta, hogy nem érti. - Mikor anyuék meghaltak körülöttem mindenki azt gondolta, hogy milyen rossz lehet nekem és mindenki sajnált. Elegem volt már mert folyton emlékeztettek arra, ami történt. Próbáltam akkor kizárni a gondolatokat. Nehéz volt de egy idő után sikerült.
-Hú. - csak ennyit tudott mondani. - Megmutatod, hogy csinálod?
-Biztos? - húztam fel a szemöldököm.
Bólintott. Szabad utat hagytam Daphnie gondolatainak.
,,Ha most visszamondja, amit gondolok agyvérzést kapok."
-Még mindig nem bízol bennem?
Értetlenül nézett rám. Halkan nevetni kezdtem.
-Az agyvérzés veszélyes dolog.
Felnevettem arcán, ahogy a hitetlenkedéstől eltátotta a száját.
-Basszus. - nyögött fel. - Te tényleg hallod a gondolatokat.
-Úgy látszik. - vontam vállat mosolyogva.
-De mióta és hogyan? Ez annyira...
-Nem normális? - szórakoztam rajta, hogy próbálja feldolgozni a tényeket. - Öt hat éves lehettem, mikor rájöttem, hogy mi is tudok. Nagyon furcsa volt és kezdeni sem tudtam vele semmit. Először még azt sem tudtam mi ez. Csak azzal voltam tisztában, hogy olyanokat hallok amiket nem mondanak ki és amit mások nem hallanak. Aztán később rájöttem, hogy mi is ez. De azt nem tudom, hogy mitől alakult ki vagy miért vagyok ilyen, amilyen.
-Mások is vannak rajtad kívül, akik képesek erre?
-Nem tudom. Még egyel sem találkoztam. - füllentettem.
Nem akartam felfedni Darent is. Ha elmondtam volna Daphnie-nak úgy éreztem volna, mintha elárultam volna Őt.
-Akkor ezért nem voltak soha barátaid és ezért nem is volt még pasid?
-Igen. Az összes randi amire eddig elcipeltél azért fulladt kudarcba, mert nem bírtam ki, hogy ne hallgassak bele a gondolataikba. - húztam el a számat.
Aztán beállt a csend. Csak ültünk és néztünk magunk elé. Daphnie próbálta feldolgozni az újonnan kapott infókat én pedig próbáltam kiűzni Darent a fejemből. De nem ment..

FONTOS!

Meg fog szűnni a Google Reader ami azt jelenti, hogy az összes blog amit követtek el fog tűnni illetve a feliratkozók is el fognak tűnni a blogodról!
Noricii blogján több infót kaphattok erről!

Erre kattintva követhetitek továbbra is a blogomat! :)

3. fejezet

Már csak pár méter választott el a park bejáratától, mikor a lábaim földbe gyökereztek és nem akartak tovább vinni.
,,Gyerünk, ne légy gyáva." - mondogattam folyamatosan magamban.
Szerencsére elég sok ember hemzsegett így minden feltűnés nélkül el tudtam vegyülni. Mikor a park közepén járhattam le engedtem a pajzsom és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy milliónyi gondolat támadja meg a fejem.
,,Csak legyen itt, csak legyen itt." - összeszorított szemmel ismételgettem.
,,Csak nem engem keresel?" - hallottam meg az oly ismerős hangot, ami nem akart kimenni a fejemből.
Próbáltam csak az Ő hangjára koncentrálni, ami nem igazán ment, mivel még nem próbáltam ilyet.
,,Mióta hallod mások gondolatait?" - tértem rögtön a lényegre.
,,Öt éves korom óta." - hallottam - ,,Amúgy Daren vagyok, te?"
,,Adele." - furcsa volt, hogy érdeklődött irántam.
Egy darabig nem hallottam tőle semmit így kezdtem kissé kétségbeesni, hogy elment.
,,Hogy hogy vissza jöttél?" - szerencsére míg nem ment el.
Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Felhúztam néhány pillanatra a pajzsomat, hogy átgondoljam a válaszomat.
,,Beszélni akartam valakivel, aki olyan mint én." - ezt találtam igazából a legjobb válasznak. - ,,Eddig azt hittem, hogy csak én vagyok ilyen. Te tudtad, hogy nem vagy egyedül?"
,,Csak reméltem, de nem tudtam."
Annyira fura volt az egész, hogy gondolatban beszélgetek valakivel. A kezeim folyamatosan remegtek az ölemben; vagy éppen a padon doboltam amin ültem.
,,Tudsz valamit erről az egészről, hogy miért halljuk más gondolatait?" - tette fel a kérdést, amit én szerettem volna.
,,Nem. Azt reméltem, hogy te tudod." - próbáltam úgy gondolni, hogy ne érezze a csalódottságot.
,,Bocs, hogy nem tudok segíteni."
Frusztráltan fújtam ki a levegőt, de úgy, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Nem akartam, hogy tudja, ki vagyok vagy hogyan nézek ki. Ismét  csend volt kettőnk között, miközben mások gondolatai folyamatosan beáramlottak a fejembe, bár mégsem értettem azokat, mert Daren gondolataira figyeltem.
,,Hány éves vagy?" - hallottam megint.
,,Tizennyolc és te?"
,,Tizenkilenc." - ismét csend volt ami kezdett már nagyon idegesíteni - ,,Miért így beszélgetünk egyébként? Sokkal egyszerűbb lenne, ha személyesen beszélnénk."
Még a gondolat is megrémisztett. Nem voltam felkészülve arra, hogy szembe nézzek Darennel. Kapkodni kezdtem a levegőt, felhúztam a pajzsomat majd a legnagyobb nyugalommal felálltam és elsétáltam a parkból.
Nem akartam semmi mást csak egyedül lenni. Nem akartam senkivel beszélni, csak leülni és hallgatni a csendet. Akármennyire én akartam vissza menni a parkba, annyira gyorsan is akartam eltűnni. Túl sok volt hirtelen, ami történt. Az, hogy valakivel gondolatban beszéltem, olyan volt, mintha csak képzeltem volna. Megugrottam a telefonom csörgésére.
-Igen?
-Szia Adele, Lindsay vagyok. Tudom, hogy előbb kellett volna szólnom és, hogy tanulsz az érettségire, de nekem is csak most szóltak, hogy el kell mennem. Szóval át tudnál jönni, hogy vigyázz Danire?
-Persze, hányra menjek?
-Fél órán belül el kell indulnom, szóval amilyen gyorsan csak tudsz.
-Rendben, sietek. - fújtam ki a levegőt.
Mindenre vágytam csak erre nem. Csak azt tartottam a szemem előtt, hogy így kereshetek pénzt és kifizethetek mindent. Fáradt voltam és éhes de kellett a pénz. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem Lindsayékhez.
-Szia Adele. Annyira hálás vagyok, hogy el tudtál jönni. Te voltál az utolsó esélyem. - ölelt magához Lindsay mire én elengedtem egy fáradt mosolyt. - Kilencig kéne csak maradnom, ha nem gond?
-Nem, semmi baj. Menj csak! Mi el leszünk Danivel.
-Oké, akkor sziasztok. - puszilta meg fiát majd el is ment.
-Adele gyere, nézd apu milyen játékot vett nekem. - fogta meg a kezem és húzott a nappali felé.
Sajnáltam szegény kisfiút. Két éves volt, mikor elhagyta Őket az apja. Azóta mindennel elhalmozza, mindennel kivéve a szeretetével és a törődésével. Dani még ezt hat évesen nem nagyon fogja fel így minden ajándéknak örül és az apjának sikerül megvennie a szeretetét. A nappaliba érve egy teljesen új X-box consol volt mindenféle tartozékokkal.
-Játszunk? - nézett rám csillogó szemekkel.
-Játsszunk. - mosolyogtam - Milyen játékaid vannak?
Leültem a kanapéra majd Danivel a tengernyi játék között kezdtünk kutatni.
-Autós jó lesz? - nyomta arcomba az egyik tokot.
-Ha megtanítasz játszani akkor oké. - mosolyogtam majd üzembe helyeztem a lemezt.
Dani gyakorlottan nyomkodta a gombokat a joystickon, majd a másikat a kezembe nyomta.
-Ezzel a gombbal adod a gázt, ezzel pedig fékezel. - mutogatott pici ujjaival.
-Értem. De azért majd kímélj meg, mert nem vagyok túl jó ebben. - magyaráztam, miközben autót választottam.
-A kéket válaszd, az a leggyorsabb. - tanácsolta.
Mindent úgy csináltam, ahogy Dani javasolta. Elkezdtük a játékot és eléggé profi módon játszott.
-Na ez nem ér! - kiáltottam fel játékosan.
Hirtelen hatalmas kiabálásra és dörömbölésre lettünk figyelmesek.
-Lindsay! Engedj be! - ordított valaki az ajtó túl oldaláról.
-Ki ez Dani? - néztem a kisfiúra, akin látszott, hogy meg van ijedve.
-Apu. - nézett rám segítség kérően barna szemeivel.
Abban a pillanatban kicsapódott az ajtó és Dani apja dülöngélt be részegen.
-Te meg ki vagy a fiammal? - nézett rám tisztának egyáltalán nem mondható tekintettel. - Azt kérdeztem ki vagy, te ribanc? - ordított, mire Dani ugrott mellettem egyet ijedtében.
Elindult felénk, mire felkaptam a kisfiút és a legközelebbi szobába rohantam vele. Szerencsére az ajtóban volt a kulcs, amit gyorsan el is fordítottam. Pár perc múlva ismét dörömbölni kezdett, Dani pedig hozzám bújt. Megöleltem és simogatni kezdtem a fejét.
-Semmi baj, minden rendben lesz.- nyugtattam miközben én is halálra voltam rémülve.
Fogalmam nem volt mit csináljak, aztán eszembe jutott, hogy Sean a közelben lakik és valószínűleg Daphnie is vele van. Reménykedtem, hogy tudnak nekünk segíteni. Gyorsan a zsebemhez kaptam és felhívtam Daphniet, aki pár csörgés után fel is vette.
-Szia! - köszönt vidáman.
-Hol vagy? - szóltam bele remegő hangon, miközben Dani apja szüntelenül püfölte az ajtót.
-Seannál. De minden oké?
-Itt vagyok Daninél, tudod akire szoktam vigyázni. - ugrottam egyet mivel egy hangos "Engedj be te ribanc" kiáltás jött ismét az ajtó túloldaláról.
-Jesszusom Adele, mi folyik ott? - Daph hangja aggodalommal lett tele és hallottam, ahogyan a háttérben Sean folyton azt kérdezi, hogy mi van.
-Itt van a részeg apja. - számba haraptam, nehogy elsírjam magam. - Be vagyunk zárkózva egy szobába. - elcsuklott a hangom de tartottam magam Dani miatt. - Ide tudtok jönni?
-Persze, mindjárt ott vagyunk. Ki ne mozduljatok a szobából.
-Jó, de siessetek kérlek. - szorítottam össze a szemem.
Annyira ki voltam készülve, hogy a pajzsom szépen leereszkedett és Dani apjának gondolatai beszivárogtak a fejembe.
,,Ez a szerencsétlen nő itthon hagyja a fiamat egy ilyen kis senkivel. Esküszöm megölöm." - nehezen vettem ki a szavait agyát elborító alkohol mennyiség miatt, de annyit pontosan értettem, hogy még jobban félni kezdtem tőle.
-Máskor is jött már ide így apu? - fordultam az ölemben ülő kisfiú felé.
Csak némán bólintott, majd az apja ismét ordítani és dörömbölni kezdett.
-Ilyenkor mindig félek tőle. Anyut is szokta bántani.
A szívem szakadt meg, ahogy Dani rám nézett. Fogalmam nem volt arról, hogy miket élhetett át ez a kisfiú és, hogy vajon hányszor kellett végig néznie, ahogyan az apja megüti az anyukáját. Nem értettem, hogyan lehet egy hat éves kisfiú szemében annyi félelem és szomorúság.
-Gyere ide. - húztam magamhoz. - Nem sokára vége lesz.
Hirtelen abba maradt a kiabálás és minden más zaj.
-Újabban Lindsay ilyen kis taknyosokkal foglalkozik? - hallottam azt a hangot, amitől már kirázott a hideg.
-Nem akarunk balhét. De az egyik szobában van egy lány és, ha jól tudom a maga fia, akik iszonyatosan félnek. - Sean nyugodt hangon beszélt.
Mindig is irigyeltem, hogy a legnagyobb stressz helyzetben is nyugodt tudott maradni és nyugodtan tudott beszélni.
-Mutassak én neked balhét kis haver?
Kezdtem egyre jobban félni, mert nem akartam semmiféle bajt. Azt meg végképp nem akartam, hogy Seannak miattam legyen baja. Gyorsan belehallgattam Dani apjának a fejébe. Meg akarta ütni Seant. Az ajtóhoz rohantam és ordítani kezdtem.
-Sean! Menj onnan!
-Mi van? - kiáltott vissza.
-Meg akar ütni! Menj már! - kiabáltam tovább, de ekkor már csak Daphnie sikítását hallottam.
-Maradj itt, ki ne gyere! - néztem hátra Danire. - Zárd be az ajtót, rendben?
-Ne menj ki Adele! - szaladt hozzám.
Leguggoltam hozzá és úgy beszéltem.
-Nem lesz semmi baj. Itt a telefonom. - nyújtottam át neki a készüléket. - Hívd fel anyukádat és mondj el neki mindent, rendben?
Bólintott. Megpusziltam a homlokát majd kimentem a nappaliba. Sean elterülve feküdt a padlón, Daphnie pedig remegve és sírva állt miközben Danie apja mereven állt egy helyben, míg meg nem szólaltam.
-Mire jó ez magának? - meglepően nyugodt volt a hangom.
-Ó, te is megjöttél? - fordult felém nehézkesen. - Hol a fiam?
-Abban a szobában ül és halálra van rémülve magától.
Gyors érzelem kavalkádot véltem felfedezni az arcán, majd az ajtóhoz mentem és ismét dörömbölni kezdett. Hihetetlenül sajnáltam Danit, hogy egyedül kell lennie bent abban a pillanatban. Kihasználtam az alkalmat és Seanhoz szaladtam, aki még mindig eszméletlenül feküdt a padlón. Leguggoltam mellé és próbáltam felébreszteni.
-Beverte a fejét. - jött oda Daphnie is sírva.
-Hívd a rendőrséget és a mentőket, most! - néztem Daphniera.
Kellett neki néhány másodperc mire észbe kapott. Elővette és sorban hívta a rendőrséget és a mentőket.
,,Adele, gyere vissza. Nagyon félek." - hallottam Dani hangját a fejemben.
Annyira sajnáltam szegény kisfiút, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam Daphniet sem egyedül hagyni.
-Hagyja már abba! Nem érti, hogy ezzel csak még jobban megijeszti? - kiáltottam rá mert már elegem volt az ordibálásából és abban a pillanatban még félelmet sem éreztem.
-Téged rohadtul nem kérdeztelek! - indult meg felém.
A hajamnál fogva rántott fel a földről, mire egy hangos sikítás csúszott ki a számon. A falnak szorított a torkomnál fogva. A hatalmas erő miatt - ami benne volt - alig kaptam levegőt; kezét karmolásztam abban a reményben hátha sikerül lefejtenem magamról erős kezét.
-Engedje már el! - kiáltott Daphnie már zokogva, miközben Sean mellett térdelt, aki kezdett magához térni.
-Kussolsz! - ordított Daphre és még jobbam kezdte szorítani a torkom.
Szédülni kezdtem és a látásom is egyre homályosabbá vált. Az utolsó emlékem az volt, ahogy a rendőrök betörnek a házba.

Nehezen tudtam kinyitni a szemem, úgy éreztem mintha az egész testemre mázsás súlyok lennének pakolva. Tompán pislogtam körbe. Daphnie és a családja illetve Sean is, mind a kórteremben voltak.
-Hogy vagy? - kérdezte halkan barátnőm.
-Mi történt? - hangom gyengébb volt, mint azt képzeltem.
-A kisfiú apja fojtogatott, majd elájultál.
Sóhajtottam egyet és lehunytam a szemem, ahogy vissza idéztem a történteket.
-Dani jól van?
-Persze, neki semmi baja nem lett csak nagyon meg volt ijedve. Most Lindsayvel vannak a rendőrségen kihallgatáson. A pasit bevitték.
Kissé megkönnyebbültem.
-Sean? - néztem el Daphnie mellett.
Az említett személy felállt a kanapéról, ami a kórteremben volt elhelyezve és az ágyhoz sétált.
-Sajnálom. - kértem bocsánatot bekötött feje miatt.
-Nem gond, meg vagyok. - mosolygott.
-Dehogyisnem gond! - csattantam fel erőtlenül.
Magamat okoltam azért, ami történt vele.
-Én tehetek róla. Én hívtalak oda.
-Én meg mentem is, szóval nem a te hibád. - próbált megnyugtatni bár nem nagyon jött neki össze.
Daphniera néztem és láttam rajta, hogy valamin nagyon töri a fejét.
-Mi a baj?
Rám kapta a tekintetét majd a száját kezdte rágcsálni.
-Egyedül hagynátok minket Adelel? - nézett szüleire és Seanra, akik csak bólintottak és ki is mentek.
Kínos csend telepedett le közünk, ami nem volt megszokott. Fogalmam nem volt róla, hogy mi aggaszthatta annyira Daphniet.
-Honnan tudtad, hogy az a pasi meg fogja ütni Seant?
Hirtelen megértettem a dolgot. Kivert a víz és hirtelen nem tudtam mit válaszolni.
-Nem tudom, csak egyszerűen tudtam. - rántottam meg a vállam, mintha nem érdekelne az egész miközben iszonyatosan féltem, hogy mi fog kisülni az egészből.
-Ne Adele, pont ne nekem akard bemesélni, hogy csak úgy a semmiből tudtad, hogy az az elmebeteg meg akarja ütni Seant. - pattant fel a székről és szokásához híven - mikor ideges - fel-alá kezdett járkálni. - És nehogy azt mond nekem, hogy női megérzés vagy hetedik érzék vagy tudom is én, hogy mi.
Sóhajtottam; nem akartam elmondani neki.
-Nem mondhatom el Daphnie, sajnálom. - a hangom sírós volt. Nem akartam Őt megbántani.
-Miért nem mondhatod el? - csattant fel. - Látnok vagy, vagy mi?
Fogalma nem volt arról, hogy milyen nehéz helyzetben voltam; de nem is hibáztattam érte.
-Mondj már valakit Adele! Honnan a francból tudtad, hogy mit fog tenni? - az első könnycseppek legördültek az arcán én pedig egyre tehetetlenebbnek éreztem magam.
-Ha elmondanál valószínűleg hülyének néznél és soha többé nem állnál velem szóba. - fordítottam el a fejem és már én is sírni kezdtem.
Éreztem, ahogy Daphnie megfogja a kezem és bátorítás képen meg is szorítja kicsit.
-Akármi is van tudod, hogy nem tennék ilyet. De ez az egész helyzet annyira megrémiszt.
Olyan erővel rágtam a szám belsejét, hogy megéreztem a vér sós ízét számban, mire elfintorodtam.
-Ígérd meg, hogy nem fog felállni és kirohanni, kérlek. - fordultam felé.
Bólintott én pedig nagy levegőt vettem és elmondtam neki azt, amit reméltem, hogy soha nem kell.
-Hallom az emberek gondolatait.
Figyeltem a reakcióját. Ajkai elnyíltak, hogy mondjon valamit de abban a pillanatban be is zárta. Pár percig némán bámultuk egymást, majd Daphnie megrázta a fejét, mintha néhány gondolatot akarna elűzni.
-Mióta? - tette fel a kérdést.
Teljesen már kérdést vártam, de valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy inkább csak érdeklődik a dolog iránt, minthogy elrohanna.
-Öt hat éves korom óta.
Frusztráltam kifújta a levegőt és ismét megszorította a kezem.
-Miért nem mondtad el?
-Nem akartalak megijeszteni és nem akartam, hogy egy komplett idiótának nézz.
-Az én gondolataimat is szoktad hallgatni?
-Direkt soha. - kissé tartottam a választól.
-Mi? Van ilyen direkt és véletlen is vagy mi? - nézett rám hitetlenkedve.
-Képzelj el egy falat. Ha felhúzom az elmém köré nem hallok semmit. De ha leengedem az összes ember gondolatát hallom, aki a közelemben van.
Itt jöhetett el a pillanat, amikor Daphnie kikészült. Elengedte a kezem és felállt.
-E-ez nekem túl sok. Ez most túl sok. - túrt szőke hajába. - Ha ez az egész nem történik meg, elmondtad volna nekem bármikor is?
Szemembe könnyek gyűltek. Nem akartam Daphniet bántani de hazudni sem szerettem volna neki.
-Nem. - mondtam ki őszintén.
Láttam rajta, hogy ez az egy szó sokkal rosszabbul esik neki, mint bármi más.
-Én most inkább elmegyek. - nyelte vissza könnyeit majd kiment a kórteremből.
-Daphnie. - szóltam utána de elcsuklott a hangom, így nem hallotta meg.
Hirtelen tört ki belőlem a zokogás. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Teljesen megértettem Daphnie reakcióját de fogalmam nem volt arról, hogy mikor fog ismét szóba állni velem vagy megbízni bennem; ez volt a legrosszabb. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Még egy embert, aki fontos nekem és, akit szeretek.
Abban a pillanatban és helyzetben semmit sem utáltam jobban, mint magamat.

2. fejezet

A szívem heves dobogásba kezdett, a kezeim pedig remegtek. Nem tudtam mire vélni az egészet. Mindaddig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki olvas mások fejében.
,,Igen, olyan vagyok, mint te." - furakodott be hangosan ismét a fejembe a hang a többi ember gondolata közé.
,,Ki vagy te?" - ügyeltem arra, hogy úgy gondoljam a szavakat, hogy azok érthetőek legyenek.
,,Egy ugyanolyan hétköznapi ember, mint te. Látszólag."
Az egész annyira bizarr volt, ahogy gondolatban beszéltem valakivel.
,,Miért félsz?"
,,Mássz ki a fejemből!" - ordítottam gondolatban.
,,Te is tudod, hogy nem vagyok benne, de elég hangosak a gondolataid." - olyan volt, mintha szórakozott volna rajtam.
-Adele! Hallod?! - Daphnie zökkentett ki a gondolati beszélgetésből, amit egyáltalán nem bántam.  - Biztos jól vagy? Olyan vagy, mint aki szellemet látott.
-Nem érzem jól magam. - szorítottam össze a szemem, miközben nagy nehézségek árán sikerült újra felhúznom a pajzsom. - Menjünk haza.
-Rendben. - vágott együtt érző arcot barátnőm, majd elindultunk haza.
Hazafelé végig azon erőlködtem, nehogy leereszkedjen a pajzsom és olyanokat halljak meg, amit nem kéne.
-Jesszusom ez a pasi, hogy nézett téged. - szakított meg a koncentrálásban Daph ismét.
-Nem láttam. - válaszoltam halkan.
-Néha tök jó lenne, ha hallanánk, hogy mit gondolnak az emberek. Mint például az a fiú, aki bámult.
-Szerintem nem lenne olyan jó buli. - kezdtem rögtön tiltakozni.
-Miért? Könnyebben ki tudnánk szűrni, hogy kik az igaz barátok és kik nem.
Daphnie olyan könnyedséggel beszélt erről pedig, ha tudná, hogy mennyire nem olyan klassz dolog, mint amilyennek képzeli.
-Pont ez az. Lehet nem is lennének barátaink. Ki tudja lehet, hogy ha te is hallottad volna Sean gondolatait annak idején, akkor most nem lennétek együtt.
-Ezt most úgy mondod, mintha te hallottad volna. - nézett rá miközben felhúzta egyik szemöldökét.
Tátott szájjal bámultam rá.
-Hallottad?
-Mi van? Jesszusom Daphnie, gondolat olvasók nem léteznek.
-Honnan tudod? És én például honnan tudjam, hogy mondjuk te nem vagy-e az.
Összeráncolt szemöldökkel néztem Daphnie szinte választ követelő arcát.
-Túl élénk a fantáziád. - legyintettem.
-Mondj olyat, amit nem tudok. - kacsintott mire mindketten elkezdtünk nevetni.
-Én ezzel csak azt akarom mondani, hogy szerintem jobb, ha bizonyos dolgok nem kerülnek felszínre.
-Lehet, én azért egyszer eltöltenék egy napot, hogy mindent hallok.
-Te tudod. - rántottam vállat. - Bejössz? - kérdeztem ugyanis már idők közben haza értünk.
-Ha nem zavarok.
-Nyilván zavarsz. - emeltem égnek a tekintetem és már nyitottam is az ajtót.
-Oh, szia kutyus. - dögönyözte meg Ladyt, aki egyből felugrott rá. - Na jó, ennyire azért nem vagyunk jóban. - próbálta magáról lehámozni kutyámat, aki hajthatatlan volt.
-Lady! Helyedre! - szóltam rá és egyből abba is hagyta kis akcióját. - Hogy állsz a tételekkel?
-Nagyon sehogy. Annyira nincs idegzetem meg türelmem ehhez az érettségihez. Anyuék állandóan piszkálnak, hogy tanuljak én meg inkább Seannal vagyok.
-Tudod, hogy csak jót akarnak neked. - ha valaki átlátta ezt, akkor én biztos.
Mikor elveszítettem anyuékat akkor jöttem rá dolgokra, hogy mit miért csináltak.
-Tudom. - sóhajtott. - Kérdezhetek valamit?
Bólintottam ahelyett, hogy bármit is mondtam volna.
-Neked nem hiányzik Birmingham? Hisz csak ott születtél és éltél tizenöt évig.
Elgondolkodtam a kérdésen, mert soha nem járt még ezen az eszem. Mindig csak a szüleim hiányoztak.
-Hát nem tudom. - ültem le barátnőm mellé a kanapéra. - Igazából nincsen semmi, ami odakötne. Az ottani nagyszüleim réges-régen meghaltak. Barátaim nem voltak, a házunkból pedig semmi sem maradt. Talán csak azok a helyek hiányzanak ahová eljártunk.
-Hová jártatok? - fura, hogy Daphnie ilyenekről kérdezett, mert azelőtt soha nem tett ilyet.
-Minden vasárnap elmentünk fagyizni a két utcával lejjebb lévő cukrászdába. Télen mondjuk csak sütiztünk, de mindig ott voltunk.
-És hogy hogy ott nem voltak barátaid?
-Ott is ugyanolyan csendes voltam. Csak ott senki nem volt olyan, mint te, hogy odajött volna.
Az igaz ok az volt, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni tizenöt éves koromig a képességemmel. Mikor anyuék meghaltak akkor tájban tanultam meg irányítani, mert egy idő után elegem volt a sajnálkozó gondolatokból. Láttam Daphnien, hogy mennyire elszörnyed még a gondolattól is.
-Ugye tudod, hogy rám és a családomra életed végéig számíthatsz?
Könnyes szemekkel bólintottam.
-Aj, ne bőgj mert akkor én is elbőgöm magam. - mosolygott de láttam a könnyeket a szemében, majd gyorsan magához rántott, hogy megöleljen.
Akaratlanul is folyni kezdtek a könnyeim. Daphnie és a családja volt az egyetlen, akikre számíthattam bármi történt. A kávézói állásomat is az apukájának köszönhetem és minden más alkalmi munkámat. Családom helyett, családom voltak.
-Annyira szeretlek titeket és annyira köszönök mindent. - szipogtam.
-Mi is szeretünk és tudod, hogy már családtag vagy.
Nagyon sokat jelentett ez nekem.
-Tudod mit? - húzódott el tőlem majd megtörölte kissé kipirosodott, könnyes arcát. - Aludj ma nálunk!
-Biztos?
-Tuti! Na nyomás, szedd össze a cuccod és...- hirtelen megállt.
-Mi van?
-A sulinál hagytuk a kocsit. - csapott a homlokára.
-Az ciki. Akkor tényleg sietek. - rohantam fel.
Egy nagyobb táskába beledobtam a ruháimat, amiben másnap megyek suliba, összeszedtem a könyveimet és már készen is voltam. Míg pakoltam végig azon járt a fejem, hogy ki lehet az, akivel beszéltem. Igazából féltem az egész helyzettől, mert valamiért úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban. Legalábbis a gondolataim biztosan nem. Lassan lebaktattam, adtam enni és inni Ladynek majd elindultunk vissza a sulihoz. Fokozottan ügyeltem arra, hogy a pajzsom egy percre se ereszkedjen le.

-Adele, szívem! De rég láttalak. - ölelt meg Teresa, Daphnie anyukája.
-Szia. - öleltem vissza.
-Hogy hogy itt? - terelt be lassan a konyhába, majd ültetett le az asztalhoz.
-Daphnie rávett, hogy aludjak itt.- mosolyogtam miközben az említett bement a nappaliba.
-Jól tette. Pont jókor jöttetek, mert most kezdünk neki vacsorázni.
-Oké, mindjárt jövök csak felviszem a táskám.
Otthonosan mozogtam már a házban. Ahogy mentem a folyosón végig néztem a falra akasztott képeket - már vagy ezredjére. Sorban, egymás után jöttek a családi fotók. Az egyik előtt megálltam és hosszan néztem. Daphnie volt rajta, a testvérei és én. Mintha teljesen én is közéjük tartoznék, hihetetlen jó érzés volt.
-Család! Vacsora! - hallottam meg Teresa hangját.
Gyorsan beraktam a holmimat Daph szobájába, majd én is csatlakoztam. Már mindenki ott ült, még Daphnie iker öccsei is. Leültem Daphnie mellé és megkezdődött a vacsora. Jól esett végre társaságban enni, nem pedig egyedül a tévét bámulva.
-Milyen a munka? - tette fel a kérdést Peter, Daph apukája.
-Nagyon jó. - mosolyogtam. ,,Iant leszámítva." - tettem hozzá magamban.
-Ennek örülök. Michael is meg van veled elégedve.
Mosolyogva bólintottam.
-Bár most ki akarom venni a hétvégét az érettségi miatt.
-Ez jó ötlet, biztosan el fog engedni. - helyeselt két falat között Teresa. - Jó lenne, ha Daphnie is végre komolyan venné. - nézett szigorúan lányára.
-Anya ezt légyszi, ne most kezd el. - emelte égnek tekintetét.
-Nem kezdek semmit, de jövőhéten érettségi és állítom, hogy még egy szót sem tanultál.
Kínos volt a helyet, így mindenki csendben üt és evett. Egy idő után Teresa törte meg a csendet.
-Adele, már kinézted a ruhád, amiben a bálba fogsz menni? - próbálta enyhíteni a helyzetet.
-Nem hiszem, hogy elmegyek, így ruhára sincs szükségem. - húztam el a szám keserűen mégis mosolyogva.
Daphnie anyukája is tudja, hogy soha egy bálban sem voltam még, kísérő hiánya miatt. Nem is tudom, honnan jött neki ez a gondolat, hogy a mostani bálra elmegyek.
Vacsora után segítettünk elpakolni, majd elvonultuk a szobába.
-Annyira elegem van már ebből. Úgy bánnak velem, mint egy öt éves kislánnyal.
-Az Ő szemükbe mindig öt éves kislány leszel. - huppantam le az ágyra, miközben barátnőm fel-alá mászkált, mint egy mérgezett egér.
-Tudom, de akkor is tekinthetnének rám kicsit felnőttként. - tárta szét karjait hitetlenkedő arccal.
-Megértelek, de csak azt akarják, hogy jól végezz és legyen belőled valaki.
-Hé, én így is vagyok valaki. - tette csípőre a kezét. - Néha elgondolkozom, hogy kinek az oldalán állsz. - nézett rám komolyan, de látszott rajta, hogy alig bírja ki, hogy ne nevesse el magát.
Arckifejezését bámulva hangosan elnevettem magam.
-Te most kiröhögsz? - nézett rám ismét hitetlenkedve még mindig vissza tartva előtörni vágyó nevetését.
Egyre torzuló arcán még jobban nevettem, majd hirtelen rám vetette magát és egy párnával püfölni kezdett. Én sem fogtam vissza magam, a legnagyobb párnát fogva szálltam én is harcba. Addig szerencsétlenkedtünk, míg legurultunk az ágyról és egymáson landoltunk.
-Idióta, ez a te hibád! - röhögtem, miközben próbáltam kimászni alóla.
-Persze, csak nyugodtan fogd rám. Te kezdted az egészet.
-Na jó, hagyjál! Megyek inkább lezuhanyzom. - tápászkodtam fel a földről nagy nehezen.
Kimentem a fürdőbe, beálltam a zuhany alá és végre leereszthettem a pajzsom. Elgondolkoztam az egész napon és az idegenen, aki olyan mint én. Mindeddig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világban ezzel a képességgel, majd tizennyolc év után rá kellett jönnöm, hogy mégse. Vajon mennyien lehetnek még rajtunk kívül, akik olvasnak mások gondolataiban? Zuhanyzás végére arra jutottam, hogy valamelyik nap elfogok menni megint a parkba, hátha ott lesz ez a valaki. Hátha Ő többet tud erről az egészről, ugyanis én semmit nem tudok a gondolatolvasásról. Hogy egyáltalán miért van ez, miért alakult ki. Reméltem, hogy az a valaki választ tud adni a kérdéseimre.
-Készen vagy már? - dörömbölt az ajtón Daph.
-Egy perc. - szóltam vissza, majd gyorsan megtörölköztem, felkaptam magamra a pizsamám és kibaktattam a fürdőből.
-Ideje volt. - emelte égnek tekintetét mosolyogva, majd átvette a helyem.
Egyedül maradtam a szobában, amiben már oly sok mindenen keresztül mentünk Daphnieval. Emlékszem abban az évben, mikor ide kerültem - másodikban - állandóan rossz jegyeket kapott, ezért a szülei nem engedték sehova. Két hétig a sulin kívül nem találkoztunk. Aztán az egyik délután a szülei eljöttek értem, hogy menjek át, mert Daphnie azt mondta, nem lesz hajlandó semmit csinálni addig, amíg nem találkozhat velem sulin kívül. Nagyapa persze elengedett, hiszen mindig is Ő volt az engedékenyebb. Akkor egész éjjel fent voltunk, szerelmes filmeket néztünk és újságokból vágtunk ki pasikat, majd raktuk össze az ideálunkat. Reggel aztán nem bírtunk felkelni és elkéstünk a suliból. Persze akkor is megkaptuk a leszidást de nekünk teljesen megérte. Mindig is példa mutató, jó kislány voltam így néha jól esett kicsit rossznak lenni, amit valljunk be, Daphnie mellett nem volt nehéz elérni. Ahogy nosztalgiáztam szinte észre se vettem, hogy a gondolatok sunyin beszöktek a fejembe. Teresa gondolatai voltak a legerősebbek.
,,Hogy kéne elmondani a gyerekeknek, hogy Peterrel már nem olyan a házasságunk, mint volt. Istenem, mi lesz?!"
Kipattant a szemem. Mi? Daphnie szülei válni akarnak?
-Mi a baj?
Fel sem tűnt, hogy barátnőm már a szobában van.
-Semmi. - ráztam meg a fejem és felhúztam a pajzsot, hogy ne halljak semmit.
-Olyan fura vagy ma. Biztos minden rendben van? Tudod, hogy nekem elmondhatod.
-Tudom, de tényleg minden oké, csak mostanában minden rám zúdult. - terelni kezdtem és még hazudni sem hazudtam.
-Mesélj! - ült le mellé és karolt át.
-Itt az érettségi, éjt nappallá téve tanulok, de mégis úgy érzem, hogy nem tudok semmit. Elvagyok maradva a számlákkal pedig szinte minden szabadidőmet lefoglalja a munka, hogy pénzt keressek de még ez sem elég. Ráadásul nem sokára három éve, hogy a nagyi meghalt.
-Az érettségi miatt ne aggódj, menni fog. - simogatta meg a hátam. - És miért nem szóltál, hogy el vagy maradva? Tudod, hogy csak szólnod kell és segítünk.
-Tudom, de nem akarok élősködni. A saját lábamon kell megállnom.
-Adele, tizennyolc évesen nincs élő rokonod, vagy legalább is olyan, aki törődne veled bármit is. Csak ránk számíthatsz. Akármennyire is játsszuk a felnőttet nem vagyunk azok. Egy tizennyolc éves lánynak nem úgy kéne élnie, mint neked. Tudom, hogy nem te tehetsz erről, de legalább hagyd, hogy segítsünk neked.
Igaza volt Daphnienak. Még gyerek voltam, akinek törődésre és segítése van szüksége. Túl korán kellett egyedül talpra állnom, túl korán kellett önállósodnom. Éreztem, ahogy a könnyek megindulnak szememből és sebesen folynak le az arcomon. Hirtelen zúdultak rám az érzések. A szüleim hiánya, a nagyim halála, a nap mikor papa elmondta, hogy rákos.
-Gyere ide! - ölelt meg szorosan Daph, ami jelen pillanatban a legjobban esett.
Mondani nem tudtam semmit és úgy éreztem, mintha a karjaimon mázsás súlyok lennének, így mozdulni sem bírtam. Utáltam az életemet. Mindent utáltam.
Sosem értettem mit tettem azért, hogy ezt kaptam. Magamban kerestem mindig a hibát, hogy mi olyat cselekedhettem, amiért a sors elvette tőlem azokat, akik szerettem. Ráadásul nem volt elég, hogy tizenhét éves koromra teljesen elárvultam, hanem még itt volt a legidegesítőbb tulajdonságom, a gondolatolvasás, ami csak még jobban nehezítette az amúgy sem könnyű életemet. Mikor nagyapa meghalt és egyedül maradtam, belefáradtam abba, hogy fenn tartsam a pajzsom így a sajnálkozó és undorodó gondolatok szabadon mászkáltak ki-be a fejemben. Nem egyszer megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek, amire nem is egyszer, de nem is kétszer tettem kísérletet. Nem akartam élni, nem láttam értelmét az életemnek. Úgy éreztem könnyebb lenne eldobni semmit érő életem, minthogy egyedül kínlódjam végig, család nélkül. Egyszer a szobámban ültem, újabb öngyilkossági kísérletet akartam tenni, mikor Daphnie rám nyitott. Soha nem mondtam el neki, hogy miket tettem magammal és, hogy mit akartam egyáltalán tenni, így amikor meglátott teljesen lesápadt és azt sem tudta, hogyan hasson rám, miközben jobban sírt, mint én. Addigra már sírni sem tudtam. Akkor, azon a délutánon jöttem rá, hogy Daphnie az egyetlen ember, akiért élnem kell; akiért muszáj élnem. Még aznap átköltöztetett magukhoz, hogy ne legyek egyedül és, hogy még véletlenül se tegyek semmi ostobaságot. Állandóan Daph üvöltő gondolatait hallottam, miszerint aggódik értem. Rendes dolog volt tőle és valamilyen szinten jól is esett, de egy idő után nagyon zavaró volt így megint elkezdtem erőltetni a pajzsomat. Egyszer ideg összeroppanást kaptam a sok stressz, idegesség és erőlködés miatt, amiért egy hétig kórházban is voltam. Életem legrosszabb időszaka volt. Suliba se jártam, de bő három hónap alatt rájöttem, hogy össze kell szednem magam, mert sem anyuék sem a nagyiék nem akarnák, hogy ilyen életet éljek.
-Feküdjünk le! Pihenj! Aztán meglátjuk holnap, hogy milyen állapotban leszel és eldöntjük, hogy megyünk-e suliba. - simogatta meg a fejem Daph.
Mikor lefeküdtem akkor vettem csak észre, hogy abba hagytam a sírást. Ahogy próbáltam magamra erőltetni az alvást rájöttem, hogy beszélnem kell egy olyan emberrel, aki olyan, mint én. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy vissza fogok menni az első adandó alkalommal a parkba, hogy beszéljek azzal a fiúval. Ha nem lesz ott, addig fogok vissza járni míg újra kapcsolatba nem fogok kerülni vele.

1. fejezet

-Szia Adele! - jött be egy hatalmas mosoly kíséretében munkatársam Ian.
Mióta elkezdtem dolgozni azóta hajt rám. Nem is lenne semmi baj vele, mert aránylag helyes fiú és rendes is. Mármint azok alapján rendes, amiket mond, de a gondolatai annál gusztustalanabbak. Nem egyszer kaptam azon, hogy rólam fantáziálgat munka közben. Az meg már csak hab a tortán volt, mikor kedvesen elhívott randizni miközben azt gondolta ,,Kérlek mondj igent! És úgy megduglak, hogy arra életed végéig emlékezni fogsz!" . Kösz, inkább nem. Kellemetlen szituáció volt.
-Szia! - köszöntem vissza neki.
Bejött mellém a pultba és alig észrevehetően végig mért.
,,Dögös!" - hallottam.
Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig, hogy lenyugodjak. Az emberek többsége azt hiszi, hogy milyen jó lenne, ha tudnának az emberek gondolataiba olvasni. Tévednek. Nem tudok úgy beszélgetni egy emberrel, hogy ne gondoljak arra, hogy a szavai mögött vajon mik az igazi szándékai. Aztán akaratlanul is belehallgatok a fejébe és abban a pillanatban még az élettől is elmegy a kedvem.
-Meddig vagy ma műszakban?
-Pontosan még tíz percig. - néztem rá az órámra majd egy mosolyt erőltettem az arcomra.
Ebben a pillanatban robbant be - szó szerint - a kávézóba legjobb barátnőm, Daphnie. Ian feldúltan mérte végig barátnőmet, aki meghiúsította tervét, miszerint - megjegyzem hasztalanul - ismét randira hívjon.
-Seannel ma moziba megyünk, gyere velünk te is! - ült le.
-Nem lehet. - húztam el a számat.
-Miért?
-Fáradt vagyok.
-Olcsó kifogás. - vett ki egy szívószálat a tartóból és kezdte rágcsálni.
-Nincs kedvem. - próbálkoztam újra.
-Hülyeség. Sosem mozdulsz ki otthonról. Tizennyolc éves vagy de többet ülsz a négy fal között, mint a hatvannyolc éves nagyim. Ha pedig a pénzről van szó, nem gáz. Meghívunk.
Sóhajtottam. Tudtam, hogyha Daphnival kezdek hadakozni abból a csatából én nyertesen nem tudok kikerülni. Az ok pedig amiért nem akartam menni az volt, hogy túl fáradt voltam már ahhoz, hogy felhúzzam a pajzsom, így az emberek gondolatait valószínűleg hangosabban hallanám, mint a filmet. De ezt csak nem közölhettem így vele.
-Na jó, elmegyek. - adtam be a derekam, mert a végén úgyis addig győzködött volna míg bele nem mentem volna.
-Szupi! - kezdett el tapsikolni, mint valami öt éves kislány. - Szedd le magadról gyorsan ezt a göncöt ugyanis a munkaidődnek vége. Na siess! - legyintett kezével.
Néha elgondolkozom, hogyan lettünk ilyen jóba, amikor Daph olyan, mint egy duracell nyuszi, én meg néha tényleg hajazok egy nyugdíjasa. Hátra mentem az öltözőbe, levettem a kötényem, beletuszkoltam a táskámba és már majdnem sikerült meglógnom Ian elől, amikor utánam szólt.
-Adele, légyszi! Kérdezni szeretnék valamit.
Jaj, ne!
-Ne haragudj Ian, de most sietnem kell. Nem érek rá, bocsi. - néztem rá bűnbánóan majd gyorsan megléptem.
-Mi van? Kanos Ian megint próbálkozott? - kérdezte Daph röhögve, mikor meglátta arckifejezésem.
-Ne is említsd, kérlek. - emeltem égnek a tekintetem.
Beültünk szürke BMW-jébe és elindultunk a házamhoz.
-Tulajdonképpen mi bajod van vele? - tette fel váratlanul a kérdést.
-Ő, csak nem az esetem.
-Tizennyolc éves vagy és soha egyetlen pasi sem volt az eseted. Vagy teljesen vak vagy, vagy örök szüzességet fogadtál.
-Idióta. - ütöttem meg a vállát nevetve.
-De komolyan Adele, néha már aggódom érted.
-Tudod jól, hogy nem kell.
-Tudom, de akkor is. Soha nem akarsz eljönni sehová, úgy kell elrángatni, és olyan furán viselkedsz az emberekkel.
-Ennek a furaságnak az oka, nem bízom meg mindenkinek, aki velem szemben jön az utcán.
-Te senkiben nem bízol meg! - csattant fel.
-Ez nem igaz. Benned megbízom. - fontam össze karjaimat mellkason előtt sértődötten.
-Tudom. De megpróbálhatnád a jót látni az emberekben. Nem rögtön a rosszat feltételezni róluk.
Néha annyira nehéz magamban tartanom a titkomat Daphnie előtt. Ha tudná, hogy nem alaptalanak néha a feltételezéseim, sokkal könnyebb lenne.
-Hanyagolhatnánk a témát? Mert még az a maradék kedvem is elmegy a mozitól.
-Oké, bocs. - sóhajtott.
Idők közben hazaértünk az üres házamba, ahol egyedül Lady várt, a németjuhászom. Egy éve élek teljesen egyedül és még mindig nem szoktam meg. Amikor a papám meghalt akkor hoztam el egy menhelyről Ladyt, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. Daphnie és a szülei nem egyszer próbáltak rávenni, hogy költözzek hozzájuk, de eddig nem sikerült nekik és nem is fog. Nem akarom rásózni magam senkire, akármennyire is rossz egyedül.
-Szia kicsikém! - guggoltam le szeretett lakótársamhoz, aki egy kisebb vakkantással viszonozta üdvözlésem.
-Na húzz öltözni, mert Seannek azt mondtam hatra ott leszünk érte és az húsz perc múlva lesz. - nézte meg a karját, mintha az óráját bámulta volna, ami amúgy nem volt rajta.
Felmentem a szobámba de még odáig is hallottam barátnőm üvöltő gondolatait.
,,Vajon tetszeni fogok így Seannak?"
Megmosolyogtam a gondolatot, hogy másfél év után is aggasztja, hogy Sean mit fog gondolni a kinézetéről. Már előre féltem a mozitól és az emberek gondolataitól, de próbáltam nem erre gondolni, ezért a ruhámra kezdtem összpontosítani. Egy sima farmernadrágot vettem fel egy fehér, virágos atlétával és egy fehér kardigánnal.
-Ketyeg óra! - kiáltott lentről Daphnie.
Élesen kifújtam a levegőt, felkaptam a táskámat és felkészülve a legrosszabbakra leszaladtam az emeletről.
-Nem sokára jövök. - simogattam meg kutyám fejét majd elindultunk Senaért.
Egész úton csendben voltunk, majd mikor elértünk a célhoz az enyhe rossz kedvem ismét előjött. Daphnie mindig piszkált, hogy miért nem keresek pasit magamnak mert, hogy akkor nekem is könnyebb lenne. A baj viszont, hogy senkinek nem fáj annyira, mint nekem, hogy egyedül vagyok párkapcsolatot tekintve. Randizgattam fiúkkal és ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok a fejükbe hallgatni, de a kísértés mindig nagyobb volt.
-Sziasztok! - ült be a kocsiba Sean.
Előrehajolt Daphniehoz, hogy megpuszilja én pedig könnyeimet visszatartva néztem ki az ablakon.
-Én azt hiszem mégsem megyek. - bukott ki belőlem, mielőtt meggondoltam volna.
-Mi?! - kérdezték egyszerre.
-Menjetek csak nyugodtan ketten, egyébként sem érzem jól magam. - hazudtam.
A szingliségem abban a pillanatban valamiért mindennél jobban fájt.
-Ne csessz már ki velem Adele! - Daphnie szinte könyörgött.
-Tényleg bocsi. Tudod, hogy amúgy se sok kedvem volt ehhez.
-De...
-Daphnie! - fogta meg a vállát Sean, mire rám ismét egy sírógörcs tört.
-Legalább haza vihetünk?
-Haza sétálok. Rám fér egy kis levegő. - mosolyogtam erőtlenül.
-Ah, oké. Mikor látlak?
-Valószínűleg holnap. Jó szórakozást a mozihoz. - eresztettem el ismét egy mosolyt majd kiszálltam a kocsiból és az enyhe áprilisi melegben elindultam haza.
Meg sem próbáltam felhúzni a pajzsom, az agyam már túl fáradt volt hozzá; így szabadon járkálhattak be mások gondolatai a fejembe.
,,Rohadt életbe, hogy mindent nekem kell csinálnom. Vásároljak, menjek a gyerekért, főzzek de szexeljek is vele." - hallottam egy nő gondolatát.
,,Tudom, hogy megcsal. De vajon kivel?" - velem egykorúra saccoltam a lányt, akinek ezek a gondolatok keringtek a fejében.
,,Megint el fogok késni." - egy férfi gondolatai hangosan száguldoztak.
Annyira elmerültem mások gondolatába, hogy fel sem tűnt, hogy valakinek egyenesen neki megyek.
-Bocsánat. - szabadkoztam.
,,Idióta ribanc, nem tud a lába elé nézni."
-Semmi baj.- mosolygott rám kedvesen a férfi.
Felfordult a gyomrom, így amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem. Próbáltam mindig a jót látni az emberekben, de mikor meghallom a gondolataikat a maradék kis bizalmam is elpárolog. Gusztustalannak tartom, hogy teljesen mást mondunk ki, mint amit gondolunk. Persze néhány esetben elfogadható, de számomra akkor is visszataszító. Mire haza értem teljesen átfagytam így nagyon jól esett belépni a meleg házba. Ismét a magány volt az úr. Egy éve, hogy egyedül vagyok és azt hiszem soha nem fogom megkedvelni a magányt. A magányt nem lehet elfogadni. Az egyetlen dolog, ami néhány hét, sőt akár nap alatt tönkre tudja tenni az embert. Hiába van nekem Daph, nem várhatom el tőle, hogy minden idejét velem töltse. Családja van és barátja. Soha nem vallottam be neki de irtózatosan féltékeny vagyok rá. Sokszor szokott nekem panaszkodni, mikor összekap a családjával. Ő zokon veszi én pedig a legboldogabb lennék, ha veszekedhetnék a szüleimmel. Tizenöt éves voltam, mikor meghaltak. A mai napig - állítólag - ismeretlen okok miatt kigyulladt a házunk. Súlyos égési sérüléseket szenvedtek és füst mérgezést kaptak. Arra mentem haza, hogy a házunk porig égett és a szüleim halottak voltak. Azt az érzést senkinek nem kívánom. Semmim nem maradt, semmi nem kötött többé Birminghamhez. Akkor költöztem apu szüleihez Graftonba. Még abban az évben elvesztettem a nagyimat. A legnagyobb sok viszont akkor ért, mikor tizenhat éves koromban rákot diagnosztizáltak a nagypapámnál, majd a tizenhetedik szülinapom előtt egy héttel meg is halt. Két év alatt mindent elvesztettem.

x x x 

Reggel hatkor az óra csörgésére keltem. Az utolsó évem a gimiben. Csak úgy tudom elviselni a sulit, hogy Daphnie mindig velem van és lefoglal. Amikor a graftoni középsuliba kerültem másodikos voltam így már egy összeszokott társaságba csöppentem. Daphnie volt az egyetlen, aki odajött hozzám. Kedves és közvetlen volt. Belehallgattam a fejébe a biztonság kedvéért és ugyanazt hallottam a fejében, mint amit kimondott. Akkor döntöttem el, hogy csak Daphnie-t akarom magam mellett tudni, mint barát. Azóta a nap óta, amikor egy hangos "Sziával" mellém ült, elválaszthatatlanok vagyunk. Kikászálódtam az ágyamból, megcsináltam a kávémat és pizsamában leültem a tévé elé, hogy meghallgassam a reggeli híreket. Robbantás Bostonban, halálos gázolások, fesztiválok kezdete. Tehát igazából semmi jó. Meghallgattam még az időjárást, hogy tudjam milyen időre számítsak. Tizenöt-húsz fokot mondtak, így egy kicsit lengébbre vettem. Egy vékony nadrágot vettem fel, egy kék atlétával és egy fekete vékony dzsekivel. Negyed nyolc volt, mikor meghallottam a dudát a ház előtt. Felkaptam a táskámat és kirohantam várakozó barátnőmhöz és barátjához.
-Hello! - köszöntem nekik.
-Hali! - még a köszönés is egyszerre ment nekik.
Olyanok, mint két tojás. Szerették egymást, Daphnie boldog volt és nekem csak ez számított.
-Milyen volt tegnap a film?
-Borzasztó!
-Király! - mondták egyszerre Seannal. - Hé, szerintem tök jó volt.
-Jó, neked lehet. Nem bírom ezeket a szerelmes cuccokat.
-Tudom, de nekem akkor is tetszett. Pluszban Max Irons cuki pasi.
-Nekem a csaj sem jött be. Szóval semmi élvezhető nem volt abban a filmben.
Csak mosolyogva hallgattam, ahogy film mellett és ellen érveltek. Csendben bámultam ki az ablakon és néztem a kis gyerekeket, akik szüleik kezét fogva mentek iskolába. Hiányoztak a szüleim, mindennél jobban. Hiányzott minden, ami velük kapcsolatos volt. Fel sem tűnt, hogy már megérkeztünk a sulihoz. Kiszálltam és kellemes szél járta át a testem.
-Két hét múlva lesz a tavaszi bál. Kivel jössz? - sétált mellém Daphnie Seannal.
-Valószínűleg nem megyek. - rántottam meg a vállam.
-Végzős vagy és nem jössz a tavaszi bálra?
-Eddig sem jártam bálokra szóval szerintem senki nem fog meglepődni, ha nem leszek ott. - ültem le az egyik padra a suli előtt. - Pluszban amúgy sincs párom.
-Akkor majd szerzünk valakit.
-Te most valami kerítőnőt játszol, vagy mi? - tártam szét a karjaimat.
-Nem, de azt akarom, hogy te is ott legyél. - biggyesztette le ajkát. - Na légyszi! Sean is azt akarja, hogy gyere. Igaz?
-Mi? - eszmélt fel az említett ugyanis éppen a legnagyobb bambulást folytatta.
-Ah, pasik. - emelte égnek tekintetét Daph. - Akkor eljössz?
-Talán. - adtam meg magam valamelyest.
-Ezt egy fél igennek veszem. - vigyorgott önelégülten.
-Ne vedd. - nevettem, pont mikor megszólalt a jelző csengő.
Daphnie és Sean érzékeny búcsút vettek egymástól egy kis időre, mivel Seannak tesi órája volt a pályán, nekünk meg töri. Mivel már a nyakunkon van az érettségi folyamatosan csak a tételekkel foglalkozunk, vagy nem is csinálunk semmit. Az egész nap egy kész unalom volt, nem történt semmi. Szerencsére míg a suliban voltam egyetlen idegen gondolat sem szökött a fejembe,
-Megyünk fagyizni? - tette fel a nap végén váratlanul a kérdést Daph.
-Szerintem annyira jó idő nincs, hogy fagyizzunk.
-Szerintem meg van, na gyere! A parknál van egy nagyon jó stand, ami most nyílt.
Számat ismét egy fáradt sóhaj hagyta el.

-Minden oké veled meg Seannal?
-Persze. Miért? - nézett rám furcsán miközben fagyinkat nyalva sétáltunk végig a parkon.
-Csak kérdeztem.
-Sean annyira - megállt mintha kereste volna a megfelelő szavakat. - tökéletes. Soha jobbat nem találnék. Imádom Őt. - nem túlzott, tényleg így is gondolta és így is érezte. - Nem is értem mi bajod volt vele annak idején.
Égnek emeltem a tekintetem, ahogy eszembe juttatta azt a két hónapot, mikor próbáltam megakadályozni a kapcsolatukat. Mikor Sean elkezdett nyomulni Daphniera sokat hallgattam a gondolatait és folyton azon járt az agya, hogy megfekteti Daphniet majd elhagyja Őt. Mindent megpróbáltam, de Sean túl jó színész volt, Daphnie meg szerelmes szóval hiába volt minden próbálkozásom. Daphnie szerencsére nem az a fajta lány, aki egykönnyen megadja magát így Sean addig fűzte, míg tényleg belé szeretett.
-Azt hittem erről már rég megfeledkeztünk. Ezerszer bocsánatot kértem és elmondtam, hogy csak félre ismertem Seant.
-Oké, nem is szemrehányásként mondtam.
Az elkövetkezendő tíz percben szótlanul mentünk egymást mellett. Én pedig valamilyen oknál fogva kíváncsi voltam, hogy mikre gondolnak az emberek, így leengedtem pajzsomat szabad utat adva a gondolatoknak. Igazából átlagos gondolatok voltak, semmi érdekes.
-Egyébként mondtam már, hogy... - kezdett bele Daphnie, de ekkor egy furcsa dolgot észleltem.
Egy gondolatból csak szó foszlányokat hallottam. Kissé megerőltettem magam és még jobban koncentráltam hátha sikerül többet megértenem belőle, de hiába. Olyan volt, mint egy gát, amin kis rések vannak és azokon a réseken átszivárog a víz. Olyan volt, mintha a gondolatok köré is egy gát lett volna építve, de néhány szó mégis kicsúszott volna alóla.
-Figyelsz? - bökte meg a vállam barátnőm.
-Tessék? - néztem rá meglepetten.
-Jól vagy? - aggodalmasan nézett rám.
-Igen, csak kicsit megfájdult a fejem. - ráncoltam a homlokomat.
Össze voltam zavarodva. Eddig sosem volt olyan, hogy ne értettem volna tisztán mások gondolatait, még ha archoz nem is tudtam őket kötni. Miközben Daphnie arról csacsogott mellettem, hogy már egy hete filózik azon, hogy a barack színű ruhát vegye meg vagy a fehéret én azon töprengtem, hogy mi lehetett az oka, hogy nem hallottam rendesen annak a valakinek a gondolatait.
,,Valami gáz van velem? Miért nem értettem? Kezd el múlni képességem?" - ezek a mondatok kavarogtak a fejemben miközben még mindig hallottam másokét, mikor egy - szinte már rémisztő - gondolatot hallottam meg.
,,Nem szép dolog mások fejében kutakodni!"